Az utóbbi időben két művésztanár-kiállításon is szerepelhettek műveim – az újpesti Károlyi Galériába (Károlyi István Általános Iskola és Gimnázium Galériája) és az ÓKK-ba kaptam meghívást. Utóbbi tárlat most is látható, még ezen a héten és a következő hét elején.
“Táncosaim” – páros tánc-típusokat ábrázoló festményeim – kapták a főszerepet mindkét kiállításon, de festettem egy új képet is “Impresszió” címmel, amely igen megtisztelő helyet kapott az ÓKK-s tárlaton: H. Varga Ágnes gyönyörű akvarellje szomszédságában látható.
Új festményem igazából egy egy-estés, lendületes alkotófolyamat, szárnypróbálgatás eredménye. Szerettem volna a színek irányába elindulni, inkább színekkel, mint formákkal-vonalakkal komponálni. Érzékeltem képeimen, hogy grafikus alkatom elsődlegesen uralja színvilágukat, nem igazán használtam a színek nyelvét, erejét, egymásra és a nézőre érvényesíthető hatását, kommunikációját. A felismerés nem újkeletű, mindig is tudtam, hogy elsősorban grafikus énem van, gyermekkoromtól fogva inkább a vonalak, firkák mozgattak, ezekkel dolgoztam. A Képzőművészeti Egyetem Képgrafika Szaka is ezt az irányt erősítette, bár diplomamunkámban, a “Stations – Kereszt-utak” nonfiguratív sorozatban már nagyon fontos szerep jutott a színnek, de még mindig inkább csak szimbolikus szerep, mintsem a szín önmagában értelmezett ereje, hatása. A diploma utáni évek illusztrációs feladatai miatt viszont elkezdtem festeni, tehát beköszöntött egy színesebb világ – de ez még mindig inkább csak színezett grafikák sorát jelentette, mint színekben gondolkodó festmények sorát. Viszont a szemem egyre inkább “felnyílt” a színekre, vonzani kezdett, hogy megpróbáljak festői módon gondolkodni, színekkel kommunikálni, foltokban látni. Amikor a színnek már nemcsak másodlagos, kiegészítő, valahogyan valamivel “kitöltő” szerep jut, hanem főszerep. Érezhetően egy más nyelv, egy varázslatos világ, szinte zenei. Még nagyon az út elején tartok, sőt még talán igazán el sem indultam, csak készülődök, néha átnézek, bepillantok ebbe a másik dimenzióba. Az is lehet, hogy teljesen el kellene engedni a vonalakat, azt a terepet, ami szívem szerint számomra igazán komfortos, otthonos – legyek ilyen szempontból “szegény” és már-már eszköztelen, hogy megteremtődhessen egy vákuum, egy kiüresedés, ami bevonzza a színeket. Egészen máshogy kell ehhez látni és gondolkodni, ezt érzem, és nagyon izgalmasnak találom, vonz. Persze a végkifejlet ettől még lehet majd egy olyan harmonikus összjáték, ahol a formák, a vonalak és a színek is teljes joggal megszólalhatnak, egyik sem elnyomva a másikat. De ehhez fel kell nőnie képeimen a színeknek. Bátorítanom kell őket.
Akrillal festettem ezt a kis “Impressziót”, benne a Hármashatár-hegy opálos tónusát a fénnyel telített levegőréteg mögött, az alkony pillanatait, azt az átmenetet, ahol még utolsókat villan egy-egynapsugár, de amibe már beszüremlenek az esti fények, árnyékok is. Kontrasztok szólaltak meg. A színeknél kevésnek éreztem az épp használt akril-alapszínek nyújtotta lehetőségeket, így elővettem a porpasztell-krétát, együtt használtam a fehér akrillal, vegyes technikával adva meg egy gazdagabb kolorit-skálát. Mindezzel együtt is -bár talán már elkezdtek “beszélgetni a színek” ezen a képemen, még mindig talán kicsit bátortalan, kicsit bágyadt, ahogy megszólalnak. De én örülök ennek a visszafogott párbeszédnek is, annyira új és szokatlan az irány. Remélem, ez csak az első lépés volt ezen az új úton, és ezt az elsőt követi még jópár új festmény a színek egyre inkább kibontakozó erejével.
Magyar Krisztina 