Kerekasztal-beszélgetésen a Keresztény Film- és Könyvnapokon

Az a megtiszteltetés ért, hogy 2026. május 9-én meghívottként jelen lehettem egy kerekasztal-beszélgetésen a XI. Keresztény Film- én Könyvnapokon. Torgyán Attila, az Etalon Film Kiadó alapítója és a Filmnapok elindítója keresett meg és kért fel a beszélgetésre, Keresztes Ilona újságíró ajánlására.

A KERESZTÉNY MŰVÉSZETEK MISSZIÓJA címmel került sor a kerekasztal-beszélgetésünkre 13:30-kor, több, mint egy órás időtartamban. A moderátor Madocsai Bea, műsorvezető, szerkesztő volt, beszélgetőtársaim pedig Balogh Péter Piusz OPraem a Gödöllői Premontrei Apátság apátja és Józsa Judit, kerámiaszobrász voltak.

Témáink: a művészet átütő és pecsételő ereje – mi volt az első olyan személyes élményünk, ami művészeti jellegű és mélyen hatott ránk? Mi a keresztény művészet definíciója, mitől az, ami: az alkotótól? A témától? Az üzenettől? A hatásától? Ott történeti választ is adtunk és kategóriákról is beszéltünk (T.S. Eliot kategóriái, vallási, vallásos művészet), illetve megfogalmazódott, hogy a keresztény művészet mindenképpen a lelket megtisztító és lelket felemelő hatással kell hogy rendelkezzen, egy ilyesfajta töblettel. Volt köztünk, aki kihangsúlyozta a sarkalatos erények felé fordítást, az erkölcsi értékek mentén való gondolkozást, ezek kifejeződését, egyfajta tanító funkciót. Ha most válaszolhatnék, csak annyit mondanék: akkor keresztény valami, ha Krisztus-alapú. Jézus Krisztustól induló és belőle forrásozó, Őt hirdető, róla szóló. Evangéliumi, vagyis örömhír-hirdető. De az, hogy Krisztus éppen milyen módon alapja a műalkotásnak, ez nagyon izgalmas kérdés és sokféle lehet a válasz. Krisztus misztikus teste ugyanis mi vagyunk, az egyház, minden tökéletlenségünkkel és sebünkkel együtt, ennek egysége lenne szép, ha megmutatkozna valamiképpen, vagy a tagok (“testrészek”) közötti kapcsolódás, “vérkeringés”, áramlás. Akár megindító hiányjelekkel, inspiráló vagy felkavaró, de a kapcsolódás irányába vivő kérdőjelekkel. Krisztus lehet akár a nélkülöző szomszédom is, vagy a családtagom, munkatársam, és minden szeretet-kapcsolódásunk, hiányosságaival és örömeivel együtt.

Témánk volt még a kommunikáció módja: hogyan lehet úgy beszélni a hitről, hogy azt nem hívők is megértsék, kell-e, lehet-e lefordítani az ő nyelvükre az üzenetet? Van-e felelőssége a művésznek ezzel kapcsolatban, tud-e társadalmi kérdésekre reflektálni, választ adni, esetleg gyógyítani a művészeti alkotás? Mennyire lehet bevonni a befogadót, esetleg interaktívvá tenni magát az alkotást, releváns-e ebben gondolkozni? A mai villódzó, pergő-képes felgyorsult világban meg tud-e jelenni úgy a keresztény művészeti alkotás, hogy figyelmet kapjon, van-e létjogosultsága, meg tud-e szólalni, meg tud-e szólítani?

Volt, hogy én is kérdéssel éltem beszélgetőtársaim felé, érdekelt a véleményük, hogy mit gondolnak: nem válik-e sokszor túlságosan is belterjessé a keresztény művészet, vájtfülűek, bennfentesek számára készült műalkotásokkal? Amikor akár a szimbólumok, akár a címek, kifejezések idegenek lehetnek másoknak, akik más kultúrából, más szocializálódásból jöttek… Például amikor templomokban állítunk ki, nem kerülik-e el a műalkotások pont azokat, akiket a legjobban meg kellene szólítaniuk? Egyikünk válasza szerint ez csak szervezés kérdése, vagyis kurátor feladata. Engem azért továbbra is feszít a jó helyen elhangzó, minél univerzálisabb nyelven megfogalmazott üzenet kérdése, hogy erre mindig nagyon érzékenyen figyeljünk, ne csak számunkra komfortos világban gondolkozzunk, hanem menjünk a “perifériáink” felé.