Donát. Egy 25 éve született rajz – 25 éve született gyermekemről

Személyesebb megosztás. Levél Fiunkhoz, Donát Kristófhoz, születése 25. évfordulóján. 2025.07.20-21. a dátum, mert 2000 júniusában, az ezredforduló nyári napfordulóján, az év leghosszabb és életünk legesleghosszabb napján ennyi ideig maradt velünk: egy napig. Ezzel a napfordulóval az életünk is nagyot fordult.

“Néhány vonal kék tollal, pár halvány fénymásolat a rajzról. Néhány elmosódott, bemozdult fotó a PIC-ről, az újszülött intenzívről. Nem sok kép készült Rólad, hiszen ott kisebb gondunk is nagyobb volt, mint fotózni… sokszor annyira sietni kellett, vagy csak Rád figyelni, vigyázni a szívbobbanásodat. Később persze ezek a rossz, életlen fotók is hihetetlenül értékesek lettek, hiszen több aztán nem is készülhetett már. A rajzot is kivételesen már a fotók alapján rajzoltam Rólad, nem élő modell után, mint a testvéreidnél, hiszen most nem lehettünk egy helyen. Mert császármetszéssel szültelek, spinális érzéstelenítésben, deréktól lefelé gyakorlatilag érzéketlenített, béna testtel, mert így jobbak lehettek nálad az életfunkciók, mintha altatásban történt volna a műtét. A császármetszés is ezért volt. Mindent meg akartunk tenni, hogy segítsünk Neked.

Hála Istennek, ezen a helyen, az Üllői úton, a II. számú Szülészeti-Nőgyógyászati Klinikán az életnek, az élet segítésének prioritása volt, akkor is, ha a betegséged miatt csak néhány százalék esélyed volt az életre – itt olyan orvosokkal lehettem összeköttetésben, akik ugyanúgy gondolkoztak erről, mint mi, nem kellett vitatkozni, meggyőzni senkit. (Nehezen találtam ilyen orvosokra. Előző szülész-nőgyógyászom szinte megharagudott rám, hogy “egy ilyen gyerekért” felvágatom a hasam. Nem értették, amikor 12 hetes magzati korodban kiderült, hogy beteg vagy, miért nem vetetünk el, hiszen úgy mindenkinek egyszerűbb.) Bár azokra a léptekre ebben az új kórházban is emlékszem, amikor a császármetszésről kellett dönteni: az igazgató lassan, hosszan, súlyos léptekkel sétált fel-alá a vizsgálóban, mielőtt beleegyezett a műtét lehetőségébe. Várható volt, hogy sehol sem javítjuk a statisztikát… De itt megszülethettél, ráadásul így, császárral. Utólag igazolta megérzésemet a szülészorvos: ha nem így történt volna – itt nem részletezem külön, de – a szülőágy lett volna a végállomás is.

Így viszont, hála Istennek, dr. Nobilis András várt Rád, hogy miután dr. Sipos Miklós szülészorvos átadott neki, egyből leszívja a mellkasi folyadékot és lélegeztetve rohanjon Veled át a PIC-re. Útközben megkeresztelt… megértette a kérésemet, sőt szinte nem is kellett erre külön megkérni. Nem az első keresztfia voltál, és nem is az utolsó. Áldott legyen az emléke, egy köztünk élő szent volt. (És intenzíven égő gyertya: nagyon korán, ötvenes éveiben zárta életét – már 12 éve a menyországban van.)

Ők küzdöttek Érted a PIC-en, nekem feküdnöm kellett a III. emeleten – Édesapád lehetett a híd, ő bent lehetett nálad, de mindig hozta nekem is a híreket. Az első hírt, hogy a jóslatok ellenére, a 2% életképesség-esély ellenére, megszületésed után is életben maradtál! Igen, az a kicsi tüdőcsonk is fel tudta venni az oxigént és át tudta adni a vérbe, ami a folyton termelődő mellkasi folyadék miatt nem tudott normálisan kifejlődni. Hydrothorax, ez volt a betegséged neve, mellkasi folyadékgyülem.

(Minden más szerved makkegészséges volt a fejletlen tüdőn kívül. Így – mivel odabent nincs szükség tüdőre – 8 békés hónapot élhettél a “pocakomban”. Igaz, a termelődő folyadék nemcsak a tüdőt nyomta, egy idő után mindenhol, a bőr alatt is gyűlni kezdett. Ezért lett a második neved Kristóf, védőszented neve: hogy “vigyen át a vizen”, segítsen a küzdelemben, ahogy Szent Kristóf átvitte kisgyermek képében Krisztust. Nem tudták megállapítani, honnan és miért termelődik a folyadék, de egy ponton extrém sok lett. Hathónapos magzati korodban egy bravúros, méhen belüli műtéttel dr. Hajdú Krisztina le tudta szívni ezt a folyadékgyülemet, meghosszabbítva életedet. )

Születésed után pár órával a második jó hírt, a második csodát boldogan adta hírül Édesapád: ezzel a csonk tüdővel spontán légzésed lett! Nem kellett lélegeztetni! Rácáfoltál minden előrejelzésre. Életet, életképességet mutattál, élniakarást és küzdést tanítottál nekünk. Isten pedig megmutatta csodáit, és hogy mellettünk áll. Imádkoztunk, és vártuk a harmadik csodát, hogy mindez így is maradjon… Te – küzdöttél. A Neonatológiai Osztály is minden lehetségeset megtett. Egy napot kaptál, egy napot kaptunk. A leghosszabb napot, napfordulót. Egy nap is tud végtelen lenni, össze tud benne sűrűsödni az univerzum, múlt-jelen-jövendő. És igen, egy napot élve is lehet teljes életet élni, el kellett higgyem: egyből a teljességbe léphettél be, s oda vittél egy kis darabot belőlünk is. Lehet, hogy ezért jöttél közénk.

Szépen mentél el, ha lehet ilyet mondani. Nem fulladással, drámai módon, amitől előzőleg annyira féltettelek. Csendesen történt. Ahogy elfáradt a szív, mert nem szűrődött ki tökéletesen a szén-dioxid a vérből, lassult a szervek működése… lassan elcsendesedtél, mégiscsak elhagytad ezt a földi világot. De előtte még csodaszép hitvallást tettél nekünk az élet értelméről, ahogy végigküzdötted az előtted lévő utat.

Édesapád egyszer levitt Hozzád a PIC-re, letolt a kórházi ággyal együtt. Így láthattalak életedben, pár percre. Aztán, már miután elmentél, felhozott hozzám, megengedték ezt is… Kis csomag, lepedőbe bugyolálva, már csövek nélkül, kincsünk, kis hősünk a nagy harc után. Hármasban voltunk, de mégsem csak mi hárman. Isten előtt voltunk, és ott volt az Ég. Körbeöleltünk, elmondtuk a Miatyánkot. Hálát adtunk Érted, elfogadva, hogy ennyi volt a velünk töltött életed.

Amikor utoljára láttunk – vittük a kis ruhácskádat a Pathológiára – akkor már nem jutott eszünkbe fotózni, pedig akkor már letisztult volt az arcocskád, lehúzódott róla az ödéma, ami a betegségeddel együtt járt még életedben. Láthattam a kedves arcot, aranyos formáit, pisze, fitos kis orrocskádat, kissé vörösesbarna hajad, szemöldököd. Emlékszem rá, milyen tökéletesnek láttalak, ahogy elmúlt az ödéma. Csodaszép voltál.

“1 nap – és az örökkévalóság.” Ezt írtuk a gyászjelentésre vagy értesítőre, mert természetesen eltemettünk, parányi koporsód volt, a virágos a legszebb mini-koszorút készítette, és hiába volt rekkenő nyár, sokan eljöttek a temetésedre, első fiunk temetésére. Emlékszem, alig találtam papot, aki eltemessen, mert pont kórházba került ez, vagy szabadságon volt az, mindenki, akit személyesen ismertünk, épp nem volt szabad. Patsch Feri atya vállalta el végül, a régi családi barát. Fantasztikus beszédet mondott, szerintem aki hitetlenül jött oda, megtért. Pedig mi lehet nehezebb egy egynapos újszülött temetési beszédénél.

A képek… néhány emlékfoszlány… erősek. Sokszor elképzeltelek azóta, milyen lennél 10 évesen, 20 évesen, most eljött a nap, hogy 25 évesen képzelhetlek el. Magas, sudár alak, hullámos vörösesbarna haj, inkább hosszúkás arc, de alapvetően vidám, hiszen ott van az a kis pisze orr a közepén… 

Ott vagy az Úrnál, ott hordozol magadban mindkettőnket, Édesapádat és engem, és közbenjársz értünk, nemcsak a szüleidért de testvéreidért is, ezt biztosan tudom. Sokszor gondoltam már életedben és utána is arra, hogy mintha egy kicsit Krisztus kísért volna Veled és Általad minket, akiről tudjuk hogy sebeinket hordozta, fájdalmainkat magára vette.

Hiszem hogy így van ez most is, semmi nem véletlen, Benned egy kicsit ott vagyunk már mi is. Sok mindent kaptunk általad, közös hitet, közös imát, közösséget, egy kicsit ekkor lettünk igazából keresztény családdá, ekkor forrtunk össze teljes egészében az Éggel, és azóta is oda kötsz minket.

Isten éltessen örökké, boldog születésnapot, drága Donát!”