“Tört fohász” – ez lett a szobrom új címe.
A történetéből megértettem: kérni talán összetörten lehet a legerősebben.
2023 nyarán született maga a “Fohász” című plasztika – és a belsejéből kivájt agyagból lett a “Megbocsájtás” című másik – de évekig vártam a kiégetésükkel, mert még nem voltam maradéktalanul elégedett a részletekkel. Elnagyolt volt a kéz, a fül, az ujjak, szerettem volna, ha a hajtincsek és az öltözék redői is összeszedettebbé válnak, ezért apránként finomítgattam őket.
Időigényes volt ez a részletezős munka, de örömmel foglalkoztam vele: úgy gondoltam, hogy égetés előtt el kell érnem egyfajta tökéletes állapotot (ami már nem fog változni) ahhoz, hogy teljesen kész legyen a szobor. A határidő a legjobb múzsa, mondják, így idén, az Ars Sacra’s hétre befejeztem a Fohászt és a Megbocsájtást is, mehettek végre a kemencébe. De amikor égetés után kinyitottam a kemence-ajtót, hogy vigyem őket a kiállításra installálni, darabokra törve fogadott a “Fohász”: valószínűleg egy belső feszültség miatt (talán a kezdeti tömörítés ellenére véletlenül bentmaradt vékony levegősáv miatt) széttört égetés közben.
Darabjaiban is szépnek láttam. De úgy éltem meg, hogy vége a szobromnak. A “Megbocsájtás” túlélte, ott őrködött stabilan a romok mellett vagy inkább felett.
Hazahoztam őket, minden darabot. Fotóztam a töredékes torzót, a törmeléket, a szétesett, bár sokat csiszolt részleteket.
Sokat mondtak törmelékként is. Új jelentést kaptak. Aztán megpróbáltam összerakni a széttöredezett alakot: többé-kevésbé sikerült… Hihetetlen volt, hogy újra összeállt a “Fohász”, bár repedésekkel, sérülésekkel, de újra élt. Megsemmisült és újjászületett. “Tört fohász” lett. Egész másról beszél már, mint eddig. Ott vannak rajta az összetöretés repedései, egy más, új jelentésréteget szólaltatva meg. Erősebb lett, mint valaha.
Összeragasztottam. A ragasztás is “sebeket”, nyomokat hagyott rajta itt-ott: már nem lesz az a makulátlan, éteri tisztaságú szobor sohasem. Mégis, mint egy háborút megjárt veterán, sokkal értékesebben tud beszélni ezekkel a sebekkel, nyomokkal, repedésekkel a hiányzó békéről, sokkal hitelesebben tud megszólalni, sokkal erősebben tud kérni, fohászként élni.
Hogy mi mindent tanított nekem ez a szobor? Rengeteget. Azt hittem, hogy tökéletesítenem kell szinte a végtelenségig, hogy jó szobor legyen belőle. Hát nem… Persze, nem lehet általános üzenet, ami a “Fohász”-szal történt, de itt az anyag az összetöretés által jutott el a leghitelesebb megszólalásig, a legigazibb és legerősebb jelentésig.
A “Megbocsájtás” végig mellette volt, mint egy belső, megingathatatlan mag, töltekezés-forrás. Továbbra is együtt a legerősebbek. Összetartoznak.
Magyar Krisztina 