Új kép. Szerettem volna egy ideje újra festeni, de nehezen jutottam hozzá a szükséges időhöz, erőhöz. A határidő a legjobb múzsa, mondják – így a közelgő Óbudai Művésztanárok Kiállítása lett az apropó. A szükséges lendületet egy kisebb méretű pasztellrajzból vettem, Anyák napi ihletettségből alakultak az első íves vonalak, pasztellszínek, még meglehetősen hagyományos, tőlem megszokott, figurális nyelven. A nagyobb felületű vásznak, kasírozott lapok is lealapozva vártak, de a kisméretű pasztellkép mellé csak egy közepes méretű festmény fért bele az időmbe.
Annyit tudtam csak kezdetben, hogy nagy méretben nem szeretnék túlzott figurativitást, és szeretnék játszani a felülettel. Rávittem egy pasztát az alapra, egyenetlenül, késsel… Már ez a szakasz is tetszett és kíváncsivá tett. Száradás után, a színek felvitelekor maradtam a késnél, vastagecsetnél, és ámultam az egyenetlenségekben rejlő csodákon. Talán ez is a közeli Anyák napja hatása… de egy szívet, szívizom-szövetet vízionáltam, azt szerettem volna megfesteni, mintha benne lennék egy nagy szívben, és ennek közege átjárna, körbevenne. Lépésről lépésre alakult a kép, hagytam, hogy a formálódó színes világ közben hasson rám. A végeredményt is örömmel fogadtam, bár lehet, hogy túl színes lett, vagyis nagyon sokféle módon színes, érzem, hogy kellett volna még idő, hogy letisztuljon a sok impulzus, talán jobb lett volna a “kevesebb több” elve alapján inkább csak feleannyit megfogni akarni. De mindenképpen azt érzem, hogy valami új elején vagyok, ami épp most formálódik, és ez nagyon jó érzés. Nyitni, merni, lépni.
Az anyukás-babás pasztellkép címe: “Együtt” lett, a színesé: “Szeretve lenni”. Utóbbi részletei súrolt fényben egészen érdekes életre kelnek, dombormű-szerűek. Talán ez is lehet egy plusz jelentésréteg. Hiszen a “szeretve lenni” élménye akkor a legerősebb és legigazibb, ha manírok és takarások nélkül, kendőzetlenül lehetünk benne mi magunk. A földi, néha bizony töredékes és repedezett, kitüremkedésektől, néha sebektől, tökéletlenségektől sem mentes, “egyenetlen valóságunkban”.
Nekem ezt tanította most ez a munka, ezt értettem meg belőle… ezért látom szépnek, hogy ez a szívizomra, zsigerekre, idegsejtekre emlékeztető organikus, színes, élő “szövet” ezt a göcsörtös felületű alapot növi be – és kapcsolja be pulzáló vérkeringésébe.
Holnap este fél7-től kiállításmegnyitó, Óbudai Kulturális Központ! Mindenkit szeretettel várnak az új képeim és én is!
Íme néhány fotó a képekről:
Magyar Krisztina 