Tegnap váratlanul odakeveredtem annak a gimnáziumnak a közelébe, amelynek a kápolna-szentélyében ott van az “Irgalmas Jézus” üvegablakom. Kintről, az utcáról úgy láttam, mintha kívülről állványozva lenne az a homlokzat, ezért bementem érdeklődni. A beszélgetés során érintettük, mikor lehetne látni az ablakot – végül nagy meglepetésemre, felmehettem egy gyors vizitre a kápolnába.
Olyan régen voltam itt, hogy már nem is emlékeztem, mikor. 10 éve biztosan. 11 és fél éve adták át az üvegablakot, két év intenzív munka után. Felszentelés után még láthatta súlyos beteg Édesapám, itt a kápolnában találkoztak vele utoljára az akkor még kicsi gyermekeim. Mennyi minden történt azóta…
Az üvegablak hármas kapuja ott várt, ragyogva, szebben, mint ahogyan emlékeztem. Benne – a szívéből kiinduló sugaraktól övezve – az Irgalmas Jézus alakja, akit annakidején, 13-14 éve, a megrendelők kérésére főalakként meg kellett jelenítenem. Emlékszem a küzdelemre is, a szent alak körvonalazódása nem volt egy gyors folyamat… ők Szent Fausztina nővér Krisztusát szerették volna. De melyiket? A történetbe kicsit bevonódva, kutatva látszott, hogy több jóváhagyott képmás is született a látomás alapján, tehát ahogy éreztem is először, nem az egyik lemásolása az út. Végül megoldásként egy mai, kortárs értelmezés lett a kiválasztott, egy általam rajzolt Krisztus-alak, ahol mindazok a fontos jegyek – melyeket Fausztinától kértek – ott vannak. “Mert nem az ecsetvonások szépségében van ennek a képnek az ereje, hanem az én kegyelmemben…” mondta Jézus, Fausztina (az épp akkor készült képmás miatt aggódó) szavaira válaszul.
Most ott álltam a kápolna terében, és újra átéltem a sugárkoszorú vonzását… Eredetileg, a tervezéskor csak annyi volt a szándékom, hogy a SZÍV legyen az összképet szervező középpont: az Irgalmas Szívből kiinduló sugarak szőjék át a hármas kompozíciót, járják át és kössék is össze. Mint minden jónak a forrása, origóként jelenjen meg a megnyílt Irgalmas Szív, melyet értünk szúrtak át, s melyből azóta is árad ránk a kegyelem. A kép megjeleníti a szívből kiinduló két éltető fő-sugarat (fehér és vörös, víz és vér, bűnbocsánat és örök élet). De arra nem számítottam, hogy a létrejövő perspektíva megfordíthatja az irányt: elkezdi vonzani a nézőt, szinte kinyitva az ablakot, kiszakítva a teret… hogy nemcsak mint kiinduló origó lesz ezáltal kiválasztott ez a különleges pont, Jézus értünk nyitott Szíve, hanem mint figyelmünket elementáris erővel középre hívó fókuszpont is. Mint egy égi perspektíva. Egy olyan erőtér, ahol jobban sikerül egyedül a lényegre figyelni. Mi más lehetne szebb funkciója, feladata egy kápolna szentélyablakának? Boldog vagyok, hogy megadatott, hogy részese sőt “csatornája” lehettem ennek a csodának. Persze most, elcsendesülve és megrendülten, mindennél kisebbnek, porszemnek éreztem magam ott a szentélyablak előtt, és ez így is van rendjén. Volt kit lélekben “odavinnem” a szentélybe, volt kit rábíznom az áradó kegyelemre – valószínűleg ezért is kerültem váratlanul oda, mások, szeretteim miatt, nem pedig magam miatt.
Magyar Krisztina 