Ajtók, kapuk nyílnak, lábaim indulnak… Ajtó, kapu, tárulj, hadd lépjen be a Dicsőség Királya – most éppen mint szegény, gyámoltalan és kiszolgáltatott, hiszen így testesült a világba. Sokszor ma is így lép közénk, megláthatjuk, ha felismerjük. Nézd: annyira szegény, annyira semmije sincs, hogy még meg sem született, még csak egy formálódó, önállóan létezni sem képes kicsi magzat. Vagy önmagát ellátni képtelen beteg. Vagy nincstelen. Vagy segítségre szoruló idegen. Vagy csak valaki, aki egy emberi szóra vagy tekintetre vágyik a környezetünkben, egy figyelmes gesztusra, egy szeretetteljes ölelésre. Vigasztalásra, ha szomorú, vagy csak együttlétre a szomorúságában. Kér, kopogtat a király… bebocsátásra vár. Ha kinyílik az ajtó, akkor létrejöhet a találkozás. “…amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek.” (Mt. 25, 40.)
Ami a legérdekesebb, hogy mind lehetünk a kapu innenső és túlsó oldalán is. Mikor hol… Ott van bennünk, mindannyiunkban. Lehet, hogy sokszor kopogtat, lehet hogy kintről, lehet hogy bentről (mint belső hang), mert ki szeretne lépni, és be is szeretne lépni. Leginkább a kapcsolatainkban szeretne ott lenni. Amikor megtörténik a belépés, a befogadás, ott van leginkább jelen. “…megkérdezték tőle, hogy mikor jön el az Isten országa. Ezt válaszolta: „Az Isten országa nem jön el szembetűnő módon. Nem lehet azt mondani: Nézzétek, itt van, vagy amott! Mert az Isten országa közöttetek van.” Lk. 17, 20-21.
A “Szállást keres a Szent Család” képem idén útra kelt belső és külső értelemben is: megszólított egy vidéki katolikus iskolában tanító hittanárt, aki pont azt a címhez kötődő szép adventi népszokást, hagyományt szerette volna iskolájában feléleszteni, amikor szállást kereső Szent Családként zarándokol egyik család a másikhoz. Hozzák és átadják a képet, együtt töltenek egy estét énekkel, imával, asztalhoz ülnek, találkoznak, ismerkednek. Iskolai szinten egyik osztály menne a másik osztályhoz a képpel, így képzelte el a lelkes hittanár. Megkeresett, így a jövő héten már el is indulhat a kép – általa képletesen a Szent Család – karácsonyig tartó zarándokútjára az iskolában. Nagy öröm!
Még valakiket megszólított a kép: a FAFCE Európai Katolikus Családszövetség munkatársait, akik idén megkértek, hadd lehessen karácsonyi üdvözlőlapjuk képe ez a festményem. Ez is öröm és megtiszteltetés!
A kép a mindenkori szállást keresőket, otthontalanokat is képviseli. Hányan vannak, akik úton vannak a nagyvilágban, minden nap máshol hajtva álomra fejüket. Ki tudja, mikor érzik azt, hogy megérkeztek, hazaértek. Hol vagyunk otthon, miért érezzük úgy, hogy otthon vagyunk, ha ezt érezzük, sokat foglalkoztat mostanság. Azt hiszem, az igazi otthon a szívtől függ, és talán a szívben is van.
Áldott Adventet mindenkinek!
Magyar Krisztina 