Először csak annyit tudtam, hogy kell egy “társ” a nagyobbik, “Fohász” vagy “Belső ima/kérés” című szobrom mellé a csillaghegyi kiállításom üvegvitrinjébe, mert kicsit egyedül van: hiába vannak ott a kisméretűek, annyira más a léptékük, hogy hiányzik még valami onnan. A kiüregelésből származó agyag ott volt még félretéve otthon, ebből kezdtem formálni pár napja valami hasonló jellegű-lelkületű, de nagyobb alakot, mint a múltkori kis “Remény-szobrom”, a “Békére várva”. Tudtam, hogy most nem csak fej vagy mellszobor lesz, az agyag akár félalakra is elegendő. Kerestem a mozdulatot, a gesztust. Ölelnek a karjai, rendben – de mit ölelnek? Saját magát öleli? Végül egy befogadó ölelés formálódott meg, “kellett valaki” abba az ölelésbe. Egy gyermek. “Megbocsátás” lett a címe a régi anyagából megszületett új szobornak, úgy is mondhatnám, hogy “Megbocsátás” született a “Fohász”-ból (egyik figura a másik belsejéből). Még különbözőnek tűnik a szín, az anyag, mert száradófélben van… idővel ugyanolyan hófehér lesz majd, mint a másik. “Még születik”, hiszen száradás közben is változik egy kicsit. Ki-ki azt lát bele, amit neki mond, amiről neki szól ez az ölelés… lehet a két figura anya-gyermek, lehet két testvér… engem az ölelő karok (a másikat átölelő, de ezáltal kicsit magát is átölelő karok) arra is tanítottak, hogy amikor megbocsátunk, mi is gyógyulunk.
Magyar Krisztina 